Nagy Attilának hívnak. Erdélyben nõttem fel, ahol a természet szinte minden nap szerves része volt az életemnek. Játszani, gombászni, kirándulni, túrázni jártunk az erdõbe. Nem volt olyan fa, vagy bokor, amelyikre ne másztunk volna fel, vagy ne rejtõztünk volna el a lombjai között, nem volt forrás, amelynek vizébõl ne ittunk volna. Késõbb megtanultuk, hogyan kell felhasználni a természet adta lehetõségeket, mit ehetünk meg és mit nem, hogyan és hol kell tüzet rakni, hogyan kell rendben és tisztán hagyni a sátorhelyet távozás után. Apám megtanított az erdõben tájékozódni, megtanította a fák fajtáit, a gombák típusait. A természet második otthonunkká vált.

 

Ezek az élmények nagy hatással voltak és vannak rám, mind a mai napig, ha tehetem minden szabadidõmet a természetben töltöm. Az élet úgy hozta, hogy nagyvárosba költöztem, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom, nem érzem otthon magam benne. Rádöbbentem, hogy amit tanultam, tapasztaltam, amilyen élményeket, emlékeket megéltem, azokat az én gyerekeim nem fogják látni, nem fogják érezni, átélni.

Döntöttem. Tennem kell valamit, amivel jobbá tehetem a magam és gyermekeim jövõjét. Létre kell hoznom, egy tenyérnyi helyet a földön, ahol harmóniában élhet az ember és a természet.